Azt mondják, a világ nem rossz hely. Csak az emberek... Nos, ők néha elfelejtik, hogy a tükör visszanéz.

Nem is olyan rég elkezdtek velem szembejönni ADHD-val kapcsolatos tartalmak. Először csak átpörgettem őket, de volt pár, aminél konkrétan megállt bennem az ütő. Tudod, amikor egy videóban valaki teljesen rád írja a működésedet, és te csak ülsz, hogy "Várjunk már… mindenki nem ilyen?"

Az utóbbi évek alatt rengeteg minden változott bennem. Mély, sokszor fájdalmas felismeréseken keresztül értettem meg azt, amit régen nem tudtam: vannak kapcsolatok, barátságok, amelyek egyszerűen már nem szolgálnak engem. És ez nem tragédia. Ez része a fejlődésnek.

Tudjátok, van egy titkom: mindig is vonzottak a távoli kultúrák ünnepeik és szokásaik mintha varázslatos kapuk lennének, amelyeken át betekintést nyerhetek mások életébe. Mostanában különösen az orosz hagyományok rabul ejtettek, és egy ünnep, a Maslenitsa, nagyon megtetszett. Képzeljétek el: hét napig tartó lakomák, táncok a havon, aranyozott...

Ha szereted a pszichológiai thrillereket, amelyekben a rejtélyek és a karakterek mély lélektani elemzése kéz a kézben jár, akkor Diana Hunt *Jack árnyékába* című könyve biztosan a te ízlésednek megfelelő lesz. Épp most fejeztem be a könyvet, és úgy érzem, muszáj megosztanom veletek, miért érdemes elolvasni.

Ez a könyv számomra nemcsak lenyűgöző, hanem életre szóló hatással volt rám. Michael Newton "A lelkünk útjai" című művét olvasva úgy éreztem, válaszokat kaptam azokra a mély kérdésekre, amelyek régóta foglalkoztattak. A könyv olyan tapasztalatokat mutat be, amelyek hipnózisos ülések során tárultak fel, és a halál utáni állapotról mesélnek.

Ez a bejegyzés egy barátom, Tomi emlékére született.

Az első romantikus fantasy könyv, amit valaha olvastam, teljesen elvarázsolt. Bár a történet vége valahol kiszámítható volt, mégsem tudtam letenni. Az a fajta könyv, amely beszippant, és addig nem enged el, amíg az utolsó oldalhoz nem érsz.

A szombat estéink már délután elkezdődtek. Az MSN-en üzenetek pattogtak fel, mindenki ugyanazt kérdezte: „Mit csinálunk ma?” A szobám lett a központ, a bázis, ahol minden elkezdődött. A barátnőim sorban érkeztek, mindannyian hozták magukkal a heti pletykákat és a várakozással teli izgatottságot.

Tinédzserként sok mindent kipróbáltunk, ami utólag visszagondolva inkább tűnik félelmetesnek, mint bátorságnak. Akkoriban minden a kíváncsiságról, a határaink feszegetéséről szólt. Többször próbálkoztunk „kapcsolódni a túloldallal,” mert a szellemidézés valahogy menőnek számított. Azt hiszem, a félelmet akkor még nem ismertem igazán.