Önmagamra találás - 2. rész

Megérett a második rész. Az előző írásomban arról meséltem, hogyan csalódtam közel álló emberekben, és hogy egy mélypont átbillentett egy új nézőpontba. Most részletesebben szeretném megosztani a történetemet – hisz ez számomra terápia, egyfajta felszabadulás.  

A mélységben

Három-négy hónapig tartó intenzív szomorúság ölelt körül. Nem depresszió – vagy talán mégis? Nem diagnosztizáltam orvossal, csak magamban jártam utána. Ürességet éreztem, mintha valami hiányzott volna belőlem. Korábban is voltak mélypontjaim, de azokat könnyedén leküzdöttem. Ez viszont más volt. A környezetem alig vette észre, de nem is vártam segítséget – ez az én útam volt.  

Hogyan gyógyítottam magam?

A sorozatok sem, a csokoládé sem nyújtott vigaszt. Valami mélyebbre volt szükségem.  Egyetlen biztos pont maradt: Isten. Őt kerestem. (Ne aggódj, nem lesz itt szektás fanatizmus.) Éreztem, hogy távolodtam tőle, és bűntudat gyötört. Pedig fontos volt számomra a kapcsolat vele. A napi rutinomban gyakran gondoltam rá, de ez nem ugyanaz, mint az igazi, mély ima.  

Épp a Ramadan idején jártam, és úgy döntöttem, hogy ezt az időszakot felhasználom, hogy közelebb kerüljek hozzá. Mindig is szerettem imádkozni – még katolikus koromban is kizárólag hozzá fordultam, nem más szentekhez. (Nincs előítéletem más vallásokkal szemben – a hit a legfontosabb.)  

A mindennapi imák végén kértem egy csodát. Elképzeltem, mintha már megtörtént volna. Hiszen én mindig is álmodozó lány voltam – és biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül ezzel!  

A csoda bekövetkezett💚  

A Ramadan után kevesebbet imádkoztam, de a kérésem csak négy hónap múlva teljesült. Igen, a csoda a kislányom volt. (Nem titok.) Itt nem csak arról akarok mesélni, hogy "jaj, de szép a gyermekvállalás", hanem arról, hogy a gondolataink érzelmi töltete és gyakorisága valóban formálja a valóságunkat.

Akkor még nem olvastam könyveket a tudatos teremtésről, nem néztem videókat a törvényről. Egyszerűen csak hittem benne, és úgy éreztem, mintha már megtörtént volna. Tudtam, hogy úgy lesz. Mert sosem csalódtam Istenben – és senkinek sem szabadna. (Igen, hallom, ahogy valaki felhozza a háborúkat és az éhínséget… de ez most nem ide tartozik.)  

Boldogság… vagy mégsem?❤️  

A terhesség örömmel töltött el, de a régi félelmek is előjöttek. "Mi lesz, ha nem sikerül? Három hónap hosszú idő…" (Egy korábbi vetélés után ezek a gondolatok természetesek.)  De elhatároztam: nem engedek teret a félelemnek. A terhesség alatt megtanultam a tudatosságot, és a jelenben maradtam.  Egyszer a sürgősségin kötöttem ki – egy óráig tartott a pánik, majd elengedtem. (A párom is mondta: "Engedd el a negatívat." Dolgoztam várandósság alatt is, majdnem 9 hónapig. A kollégáim hihetetlenül támogatóak voltak – ha elcsúsztam volna a negatív spirálba, ők visszahúztak. 

A második manifesztációm: a szülés 🧡  

Mindennap elismételtem és elhittem, hogy a szülés 4 óra alatt meglesz. (Első baba esetén ez nem gyakori.) De engem nem érdekelt a statisztika – hittem benne.  

A másik fontos hit: "A babám egészséges." Bár keveset mozgott, nem paráztam. (Emlékszem, a kávégép hangjára mindig meg-megmozdult). Amikor eljött az idő, teljes magaslatban voltam. Nevetgéltem, viccelődtem a kórházi személyzettel. (Ez vagyok én – a nevetés mindig is a védőpajzsom volt.)  A fájások nem jöttek, így oxitocint kaptam. De amikor beindult, tudtam tartani a fókuszt. A szünetekben nevetgéltünk, a fájások között pedig a légzésre koncentráltam.  2 és fél óra alatt megszületett a kislányom.