Holdfény alatt, neonfényben

Egy balkáni tengerparton voltunk, az éjszaka puha sötétje beburkolt mindent. A boltok neonfényei színes villódzással festették meg az utcát, az arcomon is éreztem a fények játékát. A levegő tele volt különféle nyelvek kavalkádjával, de a helyiek nyelvének dallama mindent áthatott. Mi négyen, lányok, gondtalanul nevettünk, viháncoltunk, mintha a világ összes ideje a miénk lenne. Szabadnak éreztem magam, igazán szabadnak, ahogy a hűvös szél átsiklott a könnyű nyári ruhámon. A bőrömön még ott vibrált a „Today, Tomorrow, Always” parfüm illata, amit indulás előtt magamra fújtam, bőkezűen, mintha ezzel is meg akartam volna pecsételni az estét.

Persze a kaland nem múlhatott el apró bonyodalmak nélkül. Valahol messze a szállástól, egy helyi boltban próbáltam megoldást találni az elszakadt szandálpántomra. Mit találtam? Egy flipflopot, természetesen. Kezemben a szandállal, nevetve és kicsit talán ügyetlenül sétáltunk tovább a sötét úton, mert valaki azt mondta, hogy „arra van egy k*rva jó buli a parton”.

A holdfény halvány ezüstje világította meg az utat előttünk, mintha egy láthatatlan erő irányított volna minket. Autók lassítottak mellettünk, alkalmi sofőrök ajánlkoztak, de emlékszem, én nem ültem be. Körülbelül harminc perc séta után, amikor már kezdtem elhinni, hogy csak egy rossz vicc áldozatai vagyunk, valami fura, vibráló zene ütötte meg a fülem. Az erdőből jött, mintha egy titkos fesztivál zajlana a fák takarásában.

Amikor odaértünk, a hangfalakból dübörgő basszus és az emberek eksztatikus tánca minden fáradtságot és kételyt elsöpört. Semmi más nem létezett, csak a zene és a pillanat. A fáradtságnak nyoma sem volt bennünk, az aggodalom pedig, hogy hogyan jutunk vissza, teljesen eltörpült.

Az emlékeim homályosak, mintha egy álomból próbálnék előhívni részleteket, de egy képet sosem felejtek: ahogy a nap felkelt. Ültem a parton, a lábamat a tenger langyos hullámai érintették, a sós víz illata betöltötte a levegőt. Körülöttem szerelmes párok simultak egymáshoz, mintha semmi más nem létezne rajtuk kívül. Én csak léteztem. Élveztem a megismételhetetlen pillanatot, miközben az éjszaka nappallá vált.

Hálát éreztem. Nem tudom már, min gondolkodtam pontosan, de talán csak azt próbáltam felfogni, hogy ezek a pillanatok – bármilyen tökéletlenek is – megismételhetetlenek és egyediek.

photo: AI