Út önmagamhoz-1 rész 

Ma írni támadt kedvem – kiírni mindazt, amit le szeretnék tenni, és többé nem cipelni magammal.

Sokan nem látjátok, ki vagyok valójában, mert akik régről ismernek, egy régi képet őriznek rólam – egy olyat, amely már nem felel meg a jelenlegi önmagamnak. Talán másoknál is így van ez. Azoknál, akik komfortzónán belül élnek, talán nincs nagy változás – talán csak 1-2%. De nálam ez másképp alakult.

Visszatekintés

Gyerekkoromtól kezdve fantasztikus barátságokat kötöttem, és ezek sokáig meg is maradtak. Egymásnak voltunk hajnal háromkor és délután kettőkor egyaránt. Egyfajta családdá nőttük ki magunkat. Vasárnap délutánonként találkozásaink már szavak nélkül is természetesek voltak. Spontán kiruccanások, országon belül és kívül – egy életérzés, a szabadság maga.

De volt valaki, aki mindig közel állt hozzám: a nagymamám. Ő mondta nekem MINDIG:

"Kislányom, a barátságok idővel megkopnak. Egyszer majd magadra maradsz."

Én dühösen ellenkeztem, tagadtam. Biztos voltam benne, hogy nálam ez másképp lesz. Hiszen annyi mindenen mentünk keresztül együtt! Soha nem tudnék nemet mondani nekik.

Nem lett teljesen igaza, de végül megértettem, mire gondolt. Nem akadtam fent ezen – inkább megoldást kerestem.

A változás

Egy idő után egyre többször érkeztek ezek az üzenetek:

"Bocsi, most nem jó, épp boltba megyünk a párommal."

"Oh, visszahívlak, ha hazaérek…"

"Hétvégén lesz egy kis időm…"

"Tudod, bármikor hívhatsz, itt vagyok, de most…"

És voltak azok, akik egyszerűen nem is válaszoltak.

Ha ez csak egyszer fordul elő, az ember nem tulajdonít neki jelentőséget. De amikor folyamatosan ismétlődik, akkor elgondolkodik. Így történt, hogy hátrébb léptem, és kívülről kezdtem figyelni a történéseket. Ahogy egyre jobban eltávolodtam, rájöttem: valójában egyedül vagyok.

Eleinte borzasztóan fájt. Azt hittem, más lesz. Nekem a barátaim a családot jelentették. A Messenger üzeneteket bámulva láttam, hogy elérhetők, de előre tudtam a választ, így már nem is próbálkoztam. Megpróbáltam beszélni az érzéseimről, de a válaszok csupa sajnálkozás voltak – amit ki nem állhatok. Még szomorúbb lettem. Aztán végleg feladtam.

Megértettem: mindenki éli a saját életét. Fejlődnek, házasodnak, üzleteket nyitnak, gyerekeket vállalnak. Örülök a boldogságuknak – innen. De amikor szükségem lett volna rájuk, lekoptattak. Így alakult, hogy most már csak néha beszélünk, évente egyszer-kétszer. Szeretem őket, de mára megtanultam, hogy mindenki másképp értelmezi a barátságot.

Új helyzet, új tanulságok

Londonban újra megpróbáltam. Azt hittem, itt majd más lesz. Őszinte akartam lenni, nyitott és barátságos. De más problémák merültek fel. Jóhiszeműségemet kihasználták, hazugságokat kaptam, és olyan beszólásokat, amelyeket máig nem felejtek. Ellenben megbocsátottam – mert ilyen vagyok. Még azt is, hogy valaki a hátam mögött kibeszélt nonszensz dolgokat. Mondtam is magamnak: rendben, köszönöm. Egy lépést hátrébb.

Van kivétel itt is, és őket a szívembe zártam. ❤️💛

És akkor megtörtént valami: leültem, és elkezdtem megismerni önmagam. Ki is vagyok valójában? Mivé szeretnék válni? Mert így már nem mehet tovább.

Elkezdtem önismereti könyveket bújni. Majd a vallás és spiritualitás felé fordultam. A legnagyobb hatással Eckhart Tolle volt rám. Olvasás közben nem győztem kiemelni a jobbnál jobb részeket. Ő hozta el számomra a tudatosságot és azt, hogyan engedjem el a múltat. Utána jött Joe Dispenza – az agykutató, akinek meditációit világszerte ismerik. És egy magyar könyv: Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors. Ez adott visszaigazolást arra, hogy jól döntöttem, amikor elhagytam Magyarországot.

Az elengedés

Csodálatos emlékekkel vagyok tele. Ezeket őrzöm a szívemben, és amikor hálát adok – meditációban vagy a naplómban –, mindenkiért ugyanúgy. Nem azért, mert ez egy lecke volt, hanem mert voltak pillanatok, amikor együtt, magas frekvencián rezegtünk. Ezért alakultak tökéletesen a dolgaim akkoriban.

Fantasztikus korszak volt az életemben. De most érzem: itt az idő elengedni. Hogy valami új kezdetet vehessen.

Biztos vagyok benne, hogy még lesznek emberek az életemben, akik fontos szerepet töltenek majd be.

A lényeg mindig a szeretet. Bármennyire közhelynek hangzik..

(Folytatás következik.)